A felhők osztályozása
Történeti áttekintés
Az első felhőosztályozást több mint 200 éve, 1802-ben publikálta a francia Jean-Baptiste Lamarck (1744–1829) az általa szerkesztett Meteorológiai Évkönyvben (Annuaire Météorologique No. 3 pour l’an X. –1801–02). Lamarck természettudós volt, az evolúció elméletben Darwin előfutárának tekintik, botanikai és zoológiai tanulmányai mellett meteorológiával is foglalkozott. Osztályozásában eleinte öt alaptípust különböztetett meg, később ezeket 12-re bővítette. Nem törekedett arra, hogy az összes lehetséges felhőtípust rendszerbe foglalja, csupán tipikus formák alapján osztályozta a felhőket (pl. fátyol, fehér-szürke foltos, csoportos). Osztályozása azonban nem terjedt el. Részben azért, mert nem a megszokott latin terminológiát használta, hanem a felhőket franciául nevezte meg. Részben pedig azért, mert összetett, sokszor nem egyértelmű besorolást alkalmazott.
1802 decemberében az angol Luke Howard egy másik felhőosztályozást mutatott be, „On the modifications of clouds” címmel. A vegyész Howard amatőr meteorológusként bevezette a máig használatos „cirrus”, „stratus” és „cumulus” fogalmakat. E három alapvető osztály kombinálásával megkísérelte az összes felhő rendszerbe foglalását. Howard hét alaptípust különített el. Munkája gyorsan terjedt, francia és német nyelvre is lefordították. A felhőosztályozás Johann Wolfgang von Goethe-t is megihlette, és 1820-ban néhány verset írt a felhőkről Stratus, Cumulus, Cirrus és Nimbus címmel. John Constable, angol romantikus festőt szintén segítette Howard osztályozása felhőket ábrázoló festményei elkészítésében (1821–1822).
Az 1800-as években Howard munkáját folyamatosan fejlesztették. 1840-ben Ludwig Kaemtz, német meteorológus kiegészítette a felhőtípusokat a stratocumulus-szal. Emilien Renou, francia obszervatórium-igazgató 1855-ben az osztályozást tovább bővítette: az alacsony- és magasszintű felhők mellett bevezetette a középszintű felhőket. 1879-ben Hugo Hildebrand Hildebrandsson, az Uppsalai Obszervatórium igazgatója a felhők magasságát átfogóan figyelembevevő osztályozást készített és mindehhez már fényképeket is mellékelt.
A rendszerezés egyre inkább elfogadottá vált. Az 1891-ben, Müchenben megtartott nemzetközi meteorológiai konferencián egy bizottságot hoztak létre a nemzetközi felhőatlasz elkészítése céljából. E bizottság 300 felhőfénykép és rajz közül választotta ki azt a 28 képet, mely végül a felhőatlaszba került. Az atlaszt 1896-an H. Hildebrandsson, A. Riggenbach és L. Teisserenc de Bort készítették el, s a képeket ellátták francia, angol és német magyarázó szövegekkel is.
A felhők nemzetközi hálózatban, egységes rendszerben történő megfigyelése nagy lépést jelentett a meteorológia fejlődésében. Később, az alkalmazás során felmerült problémák, illetve az egyre gyakoribb repülőgépes felszállások során megjelent újfajta megfigyelési lehetőségek a XX. század első felében indokolttá tették a felhőatlasz megújítását. Az új, módosított felhőatlasz 1932-ben készült el. Végleges formát 1956-ban öltött a ma is használatos felhőosztályozás. A Meteorológiai Világszervezet által Párizsban kiadott nemzetközi felhőatlasz 224 fekete-fehér ábrán mutatja be a felhőket részletes magyarázattal. A korábbi verzióhoz képest a felhőket fajokra, fajtákra és változatokra osztották. A korábban használatos „égkép”-típusokat megszüntették. A felhőkönyvben alkalmazott rövidítések szigorú rendszert alkotnak. Eszerint a felhőfajok nevét nagybetűvel kezdődő betűpárok jelölik (pl. Ci, Cu stb.), a felhőfajták, illetve járulékos képződmények nevei három, a változatok rövidítései pedig két kisbetűből állnak.
Forrás:
Meteorológiai alapismeretek
Bartholy Judit, Mészáros Róbert, Geresdi István, Matyasovszky István, Pongrácz Rita, Weidinger Tamás (2013)
Eötvös Loránd Tudományegyetem
https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop412A/2011-0073_meteorologia_alapismeretek/ch14s02.html
https://ttk.elte.hu/dstore/document/885/book.pdf
